Nem volt időm rendes naplót írni, pedig hogy megígértük egymásnak, hogy majd munkanapló és jegyzetek… aztán az élet felülírta, mint mindig.
  Emlékszel, még megírtad, hogy „belaktuk a lakást”. Október 29.
  Aztán csak próbáltunk, próbáltunk, próbáltam tanulni, Te mindig előbb odaértél délelőtt, mint én, volt, hogy az Imbiszben találkoztunk. Neked őszis cappy, nekem kávé… mindig Te fizetted (mégiscsak magasabb a nyugdíjad) és sokszor már csak azért ücsörögtünk ott, az üres poharak felett, hogy ne kelljen elkezdeni a próbát. Mert nehéz. És az ember óhatatlanul a megúszásra törekszik. Persze csak addig, míg be  nem ér a próbaterembe.  Aztán ebédszünet és én mindig hagytam, hogy ne gyere vissza, nekem úgyis tanulnom kell még, nyugodtan maradj otthon. Már nem engedném. Nem kellett volna ezzel a szereppel és a rossz kedveddel magadra hagynom, de olyan természetes volt, hogy tudjuk, mit akarunk, végre kinyíltak a mondatok, a helyzetek, menet közben megoldódott egy rakás kérdés. Én éjszakákon át facebook-oztam, szerveztem a közönséget, reklámot stb…, te a sajtóleveleket, és  félóránként rám telefonáltál, mert nem volt türelmed leírni, ami eszedbe jutott. Képzelem a telefonszámládat… Aztán folyton aggódtál, hogy miért nem alszom már, reggel próba… mint az oviban.
  Nagyon lassan tanultam meg a szöveget, talán már öregszem… és most elárulom, nem is szerettem eleinte, csak láttam, mennyire fontos ez Neked. Aztán beszéltünk és beszéltünk és mondtad és mondtad és egyszerre kirajzolódott az én Winnie-m, milyen üres volt eleinte… azt hittem soha nem kel életre. Talán akkor először, mikor megjelent Willie, az élőlény… Nem is jó visszagondolni, mennyi tévút jut egy ilyen próbafolyamatra. Ami pedig sokkal rövidebb volt, mint amihez szoktunk.
  November 10-én csináltunk egy főpróbát, négy néző plusz Protovin Pisti és Szilágyi Laci.
  Egy néző elrohant a vége előtt öt perccel. Mulatságos volt, bár akkor megijedtem, hogy esetleg ez tendencia lehet, fel kellene készülni, mi van, ha nem tetszik majd a nézőknek. Erre azt mondtad: Ez itt a te lakásod, a te szereped, ez itt a te „színházad, meg az enyém” azt játszunk, amit akarunk.
  És igazad lett. Szemtelen magabiztossággal ezt gondolom minden előadás előtt: ez itt a miénk, ezt csakis mi tudjuk így… Pedig azóta nem játszol.
  A bemutató előtt ötre jöttél, én háromra, mert a levest ott kellett összeraknom. Nem írom le, miket gondoltam, miközben főztem, krumplit pucoltam és már régen a szereppel kellett volna foglalkoznom, de még mindig volt mit tenni, habarás, mosogatás… jó dolog a vendéglátós színház, de nem könnyű, ha az egyik  főszereplő a séf. Már öt óra és még mindig nincs kész a leves, összemondtuk a szöveget, a végre kész legényfogó levesből beléd tudtam tukmálni két kanálnyit – egyed, ha már ezt rendelted – és megérkeztek Protiék, a Tv, a Duna TV, az egri Barátnők, akik tüneményesen bejelentkeztek, hogy szívesen segítenek vendégeket kalauzolni, kabátot letenni, bekísérni stb… óriási káosz kezdett kialakulni, hát jobbnak láttuk, ha elbújunk, Géza átvette az irányítást, mi elmentünk reszketni. (Te szó szerint, hiszen beteg is voltál, meg a jelmez is csak a saját bőröd)
  Itt most az előadásról kellene írnom, de arra nem emlékszem, nem tudom felmérni. Bizonyára tisztességes volt. Aztán interjú, felvétel stb… hajnalig beszélgetés és poharazás.
  Sokan voltak, sokan maradtak a végén egy puszira csak, egy pár mondatra. Nagyszerű volt, mert épp olyan volt, ahogy elképzelted. Aztán elbúcsúztunk, vagy talán nem is… és mindenki ment a dolgára, haza a saját lakásába. Te már tudtad, hogy nem jössz többé, de én nem vettem észre. Másnap csengettem, vittem ebédre a levest és nem engedtél be. És nem értettem meg, hogy ez már az, itt Te már letetted a pontot. Mondhatom, szép kis barát vagyok… most már látom, így visszamenőleg, nem történhetett másként. Ördögi dramaturgia.
  De egy percig nem jutott eszembe, hogy az előadást lemondom. Az lett volna az igazi gyávaság. Azóta hallom, miket beszélnek, hogy micsoda disznóság, hogy nélküled is tovább játszom, ez aztán szeretet, jegyzik meg gúnyosan, hát igen, ez az igazi szeretet, abban biztos vagyok. Itt minden azért történik, hogy ha kijössz, legyen mit folytatni, hova menni és nem hagyhattam azt a rengeteg munkát füstbe menni. Géza mindenben remekül segít. Nem csinálunk úgy, mintha színész lenne, a díszletet felemeltem és mögötte érzékelhető egy élőlény, időnként a fej, a kalap a zsebkendő, a végét a „nézés” nélkül kell megoldani, úgy egyáltalán a vége még színésznek sem lenne egyszerű, mint ahogy Te is küzdöttél vele. Mennyi fér bele, hogyan is kellene megszólalni…
  Olyan, mintha már egy év is eltelt volna azóta. Pedig még csak…”csak„… négy hét. Pénteken már az utolsó Beckett idén, januárra is be kellett tennem egyet, mert nagyon sok a jelentkező, szerencsére. Titokban remélem, hátha már azt Te játszod, de ha nem, hát úgy is jó. Majd elővesszük egyszer, mikor egészen rendbe jössz.
  Biztosan jókat somolyognál a bajszod alatt, ha látnád, hogyan érkeznek a vendégek, hónuk alatt bor, süti, a végén körbe ülnek, eldumálunk mindenféléről, rosszabb esetben kint ragadok a konyhában, konyhabuli…. de úgy látom, elértük, amit célul tűztünk. :))
   A második előadáson forralt bor volt és 100 palacsinta – nem vagyok normális , egész napi munka.
  A harmadik előadáson mákos kalács, diós csiga, forralt bor, de a barátaink rengeteg mást is elővarázsoltak.
  A negyediken pogácsa, forralt bor, de kaptunk rengeteg sütit, Elvira néniék sajttálat is hoztak, valódi piknik volt. :))
  Pénteken megint pogácsa, forralt bor.
  Talán a héten még a darabról is befejezem az írásomat. Most megyek, kilesem a Mikulást, hátha jön…

2011. december 5.