Nem tudom, emlékszel-e, mikor M. Horváth Jozsóval ordítottunk az ablakod alatt - Menyus, gyere, leeee! –, Jozsó utánozhatatlan hanglejtésével. És Te - a szintén utánozhatatlan, kicsit nyers, kicsit elutasító hangon, de épp annyira, hogy érezhető legyen, mindjárt jövök ám… - visszamorogtál: - Minek? – Persze nem tudtuk megmagyarázni és nem csak az állapotunk miatt. Jozsó kivágta magunkat a problémából: - Mert szeretlek. Miért szeretlek, hát szeretlek, mert szeretlek. Gyere le Menyus.
És lejöttél.
Most én nem tudok segítségül hívni ilyen visszautasíthatatlan pártfogót, hogy együtt kiabáljuk Neked valahova, ahol hajlandó vagy meghallani: - Gyere le!
És nincs a kezemben sem érv, hogy érdemes, sem ígéret, hogy jobb lesz ám, mert mindjárt megjavul minden, de hát szeretlek, mert szeretlek. Mert egyedül nem megy. De az is fáj, hogy megy ám, csak minek. (Emlékszel, épp a napokban beszéltük, azért nem utazik az ember egyedül, mert nem tudja az élményt kivel feldolgozni, akkor meg minek. Már megint egy minek és megint nincs válasz.) Igaza van Beckett úrnak, nem sok értelem szorult a mindennapjainkba. „Mindig minden ugyanaz, soha semmi nem változik, minden egyre különösebb.” És persze ez nyomasztó, még nekem is, aki tudod… Néha úgy érzem, hogy az a rengeteg életerő igazságtalanul szorult belém, biztosan véletlenül nekem adták a részedet. És nem találom a módját, hogy visszaadjam.
Hát most mást nem tehetek, mint hogy megpróbálom rekonstruálni a „földszint 2” néhány napját, addig is kihúzom azt az időt, amíg visszatérnek a szavak, amíg újra hajlandó leszel letolni, amíg újra kisüt a nap, amíg meg nem kérdezed, mikor lesz a következő előadás, amíg újra el nem kéred a vendéglistát, hogy lásd, hányan kíváncsiak ránk.
Ez a felület a naplóbejegyzéseinknek készült. Az idők folyamán rájöttünk, nem jut idő mindenre.
Napló? Legfeljebb utólag.
Rengeteg munkával járt, mire létre jött az előadás, mire végre meg tudtam tanulni a szöveget, mert ugyebár, művészet ide vagy oda, élni is csak kell közben. Szerintem. Ez a mellékes körülmény úgy tűnik szükséges ahhoz, hogy hetente egyszer együtt utazzunk a vendégeinkkel és utána együtt feldolgozzuk az élményt. És lehet, hogy nem jutunk el sehova, de segítünk egymásnak, hogy könnyebben múljanak a napok és fel tudjuk fedezni magunk körül azt az egyetlen élőt… aki lehet, hogy csak egy gyengén sikerült tréfa, mégis tovább örökít valamit, amit életnek hívunk. És nem keres értelmet, nem szomorú és nem vidám, csak van és tart a lába között egy pirinyó fehér labdacsfélét.
Kicsit nehezen fogom szaporítani a naplóbejegyzéseket, mert bár ésszel tudom, nincs miért sírni, valami mérhetetlen fájdalom örökösen rángatja a szempillám, az orromból húzkod elő valamit és a „belső tenger” belehullámzik a látóképességembe. De ne félj, meglesz.
Erika
2011. november 20. és 21.
|