Illik beszámolnunk azokról az eseményekről, produkciókról, melyek 2011. 11. hónapjának elejétől 2012. 05. hónapjának végéig ezen új civil színházi formáció nevéhez fűződtek, az egri (és nem csak egri) színházszerető polgárok szórakoztatása, színházi igényeinek kielégítése, az egri színházi kínálat szélesítése érdekében.
  Fontos megjegyeznünk, hogy ez a civil kezdeményezés, ígéretünkhöz híven, függetlenül működött minden állami, önkormányzati, pályázati segítség nélkül, csak nézőink támogatásával.
  Reményeink szerint a jövőben is hasonlóképpen teszi ugyanezt. Fontos ez számunkra azért is, mert az ily módon történő működéssel, csak saját elvárásainknak, ízlésünknek, művészi credónknak kell megfelelnünk, ami, mindebből következőleg), meglehetősen nagy szabadságot biztosít nekünk, mind működési, mind szakmai téren.
  A „szabad működés ára” viszont, hogy a saját produkciók előállítására csak saját forrásból tudtunk pénzt biztosítani. (Eddig képesek voltunk erre, a későbbieket pedig meglátjuk.)
  Elöljáróban meg kell emlékeznünk azokról, akik munkánkat folyamatos közreműködésükkel nagymértékben segítették, lehetővé téve egy-egy összejövetel létrehozását: Húros Annamária a díszlet- és jelmez, Protovin István a hangosítás, Szilágyi László a világítás, „Az egri barátnők”: Alízka, Ágnes, Irénke, Klári néni és a többiek a vendégfogadás terén. Borza Attila pedig az aznapi előadásra címkézett saját borát hozta kóstolóként. Ez a csapat kis létszámú, de végig kitartó volt! Ezúton is köszönjük munkájukat, segítségüket!

A bemutatott előadásokról (először számokban):

  7 hónap alatt előadásaink száma 36 volt. Ebből „zsúfolt házas”, (tehát 44 nézőt meghaladó előadás) 22.
  Úgynevezett „saját” bemutató 6, „meghívott produkció” 10.
  Helyi, azaz egri, fellépők száma és névsora: 14. Nádasy Erika, Szegvári Menyhért, Szalóczi Géza, Jónás Zoltán, Nagy Zoltán, Nagy Erzsébet, Kun Szilvia, Pór Ágnes, Vigh Szilvia, Oláh Enikő, Stefán Gica, Hrozik Márk, Tóth Viktor, Szabó Gábor.
  Vendég fellépők száma és névsora: 12. Holler Márta, Andresz Kati, Mándoki Ferenc, Várnai Szilárd, Jónás Zoltán, Birinyi Péter, Hollai-Heisser Anna, Horváth Gergely, Jánosi Ferenc, Tallós Rita, Váry Károly, Janik László.
  Rendezők száma és névsora: 5. Szegvári Menyhért, Dávid Zsuzsa, Gali László, Czeizel Gábor, Várnai Szilárd
  Az előadott darabok szerzői: Samuel Beckett, Parti Nagy Lajos, Willy Russell, József Attila-Bartók Béla, Alina Nelega, Vedrana Rudan, Jónás Péter-Mándoki Ferenc, Dough Wright, Lanford Wilson, Nádasy Erika, James Joice-Váry Károly, Janik László, Eugene Ionesco.
  A fentiekből kitűnik, hogy az a törekvésünk, miszerint sokféle előadást, műfajt mutassunk be vendégeinknek, nagyjában-egészében sikerült.
  Sajnáljuk viszont, hogy tervezett táncprodukciónk – betegség miatt – elmaradt! (Igyekszünk a jövőben pótolni!)
  Megemlítendő még, hogy azt a vállalásunkat, mely szerint „csak minden hét pénteki napján fogunk játszani”, túlteljesítettük, amikor – igény szerint – más napokon is tartottunk előadásokat, valamint, hogy meghívásra, más városokban, budapesti és vidéki helyszíneken is teljesítettünk vendég-előadásokat (Piaf, Ibusár), összesen 6 alkalommal.
  EZ ÖSSZESEN 42 ELŐADÁS. (A tervezett 28 helyett.)

  Azt gondoljuk, hogy mindezek abszolválása (néha túlteljesítése) csak úgy volt lehetséges, hogy ez idő alatt az „állandó nézőink” száma a kezdethez képest többszörösére emelkedett. Pontos számmal ez esetben azért nem tudunk szolgálni, - mert nem lévén belépőjegy -, ezt a változást pontosan követni lehetetlen.  Mi továbbra is vendégeket várunk és nem pusztán nézőket!
  Köszönjük ezúton is azoknak, akik jelenlétükkel megtiszteltek bennünket, és azt is, hogy „jó hírünket” véleményükkel szélesebb körben is terjesztették!

   Miután más lehetőségünk nincs, előadásainkat e-mailben és a Facebook közösségi oldalon tudjuk ismertetni az érdeklődőkkel, valamint honlapunkon.
  Ugyanitt megtalálhatók a rólunk megjelent írások, kritikák, melyek azt is alátámasztják, hogy ennek a kezdeményezésnek elment a híre helyben és országosan, nem csak civil, de szakmai körökben is. Ez jólesik, de nem minden. A nézők tapsai még meggyőzőbbek voltak.
  És, mert az élet nem áll meg, a fenti helyeken rövidesen elolvashatják nyári és a jövő évadra vonatkozó terveinket is.

Köszönjük érdeklődésüket és pártfogásukat! Örülünk annak is, hogy a legszélesebb nézői réteghez tudtunk szólni, gimnazistáktól, a főiskolásokon át a középkorú és idősebb korosztályhoz egyaránt. Ez talán azért is van, mert a körülöttünk lévő világ valahol mégiscsak mindenkit érdekel.

Tisztelettel:

Szegvári Menyhért (színházrendező) és Nádasy Erika (színművésznő), az egri Földszint 2. Színház alapítói.

Végre!

Végre beköltözött a költészet is lakásszínházunkba! Nem is akárki hozta ide nekünk! József Attila látogatott hozzánk és hozott magával egy kitűnő tolmácsot, Jónás Zoltán személyében! Jó, hogy itt volt! És jó, hogy itt voltak, akiket még érdekelnek a költőzseni gondolatai! Köszönet érte! Jövőre, remélem, lesz még alkalom a magyar (és nem csak magyar) líra élvezetére az egri Földszint 2. Színházban! Szegvári Menyhért

  Talán már nem is tudnám megmondani mióta vagyunk jó barátságban. De úgy tényleg komoly barátságban. Nem hangoztatjuk naponta, de mindig egymásra találunk. Lehet, hogy véletlenül, de nagyon eltalálta Ablonczy Laci, amikor Sütő estem egri beköszöntőjében rám ragasztotta a szolgálatos versmondó nevet. Jól esett és illettünk egymáshoz. Viseltem. Idézhetném hitvallásul Nagy Lászlót a Megismerés, nyelv és vers c. esszéjéből; kötelességem figyelni a szóra, bánnom a szóval odaadás és felelősség… - de fellengzős lenne. Vagy Kányádi Sándortól A Vers az, amit mondani kell… hitvallást, de kérkedésnek hatna.
  Beszélhetnék hitről és magyarságunkról, érzelmekről és kötődésekről, erdélyi, felvidéki zarándok útjaimról, sok-sok költő barátságról, történelmünkről és emberi sorsokról – mindarról, amit üzeneteikből átadhattam – de amit nem mondtam el verseikkel, azt most hogyan írhatnám le én nélkülük…
  Szeretem a verset tömörségéért, lényegre töréséért, de leginkább azt hiszem ezért a szép magyar nyelvért; ritmusáért, dallamáért, játékért. Végigkísérte életemet; tanultam diákként, mondtam pedagógusként, művelődésszervezőként, akkor is, mikor színházzal éltem, rádiós-tévés újságíróként, vagy most, amikor egykori Alma Materemben dolgozom, a Főiskolán.
  Mondom, amíg van üzenetem, s amíg van, aki megérti az üzeneteket. S ha már nem tudom mondani, emlékezni fogok, hogy mondtam és hallgatták. És ha már nem adatik meg emlékezni, együtt hallgatok becsukott könyveimmel, egymásra hajló vers-sorokkal, tápláló gondolatokkal. 
  És ebben az egészben különben sem én vagyok a fontos, hanem a gondolatok, amiket megfogalmaztak akiknek ez adatott meg. Engem csak elküldtek, hogy kézbesítsem.

                                                                          Jónás Zoltán
 

  Önmagában már az is különleges esemény, hogy James Joyce vázlatából valaki egy monodrámát formázzon! Különösképpen az, ha önmaga elő is adja azt!
  Joyce, mint az Ulysses írója vált a XX. század meghatározó alkotójává, akit a művelt emberek többnyire ismernek, néhányuk végig is olvasta a - nem könnyű - művet, de mindenki hivatkozik rá. Viszont jómagam sem tudtam, hogy darabokat is írt, igaz, csak kettőt. (Az egyiket megtaláltam, lefordíttattam, majd később elsőként itthon, nagy sikerrel be is mutattuk a Pécsi Nemzeti Színházban, a 80-as években.)
  Ezt a Joyce-vázlatot VÁRY KÁROLY találta meg és adta elő elsőként (valószínűleg egyedüliként a világon) itt, Magyarországon a 90-es évek elején.
  Jól tette. Ezt most már az egri érdeklődő közönség is tanúsíthatja. 2012.04.06-án láthatták a lebilincselő előadást mindazok, akik járnak az egri Földszint 2. Színházba.
  Köszönjük Karcsi! A jövő évadban, ősztől visszavárunk (már jött jelzés: megnéznék még egyszer)!

Szegvári Menyhért

2012.04.07.

 

Kedves egri Fszt.2. Színház Közönsége!

Sajnálattal írom e sorokat a szerdai előadással kapcsolatban. Sérülésem miatt nem tudunk eleget tenni a fellépésnek. Tudom, milyen sokan és mekkora szeretettel vártak minket, de ígérem bepótoljuk. Nagyon sokat jelent nekem Eger, mert életem első egész estés darabja itt, az egri színházban került bemutatásra, és tudom, hogy a változás miatt is jó lett volna újra játszani Egerben, új helyszínen, minőségi emberekkel, minőségi közönségnek! Remélem egy új időpontban ugyanilyen szeretettel fognak várni bennünket! Még egyszer nagyon sajnálom!

Tisztelettel:
Feledi János (koreográfus-táncos)


2012.03.26.



 

  Azt gondolom, rendkívül hasznos dolog vendégjátékok szervezése és bemutatása (lakás)színházunkban. Tulajdonképpen az a „kényszer” szülte a gondolatot, hogy tudtuk, arra nem lesz elég a nyugdíjunk és a nézők segítsége, hogy rendszeresen új bemutatót csináljunk a városban élő színészekkel. Ráadásul azt is érzékelnünk kellett, hogy a (most már) városi színház vezetése nem nézi jó szemmel, ha valaki – akár csak nézőként is – hozzánk jár. Az okát nem tudjuk, csak sejtjük. (De ez nem tartozik ide. Tudomásul vesszük.)
  Sokkal fontosabbnak tartom, hogy amit ezzel „veszítünk”, a vendégjátékokkal „visszanyerjük”! Megismerhetünk olyan alkotásokat, melyeket nincs módunk, és az itt élőknek sincs módja, lehetősége megismerni bemutatásuk helyén, sőt olyan művészeket is, akiket, vagy nem ismertünk eddig, vagy régen láttunk. (Az elsőre Holler Márta, Várnai Szilárd, Andresz Kati, az utóbbira a Feledi János-Barta Dóra-Kulcsár Noémi-Horváth Zita által alkotott „Idők folyamán” című előadás a legjobb példa.)
  Ezek által „becsempészünk” Eger kulturális életébe olyan értékeket, amiket az ország más részén mások élvezhetnek. (Azt is reméljük, hogy hazánkon kívül született alkotások bemutatására is lesz - egyszer majd - módunk.)
 Nagy öröm számomra, hogy egyre többen jelentkeznek előadásokkal, „versszínházi” produkciókkal mind helybéliek, mind innen távolabb élők és alkotók.
 Ahogy hallom, olvasom, egyre másra alakulnak az országban az un. „lakásszínházi formációk”. Ez is jó. Fontos, hogy beszéljünk magunkról, beszéljünk egymással. Vitatkozzanak az előadások! A néző mindezzel csak nyerhet!

Írásom apropója, hogy február 24-én, pénteken látjuk vendégül a budapesti KoMoD Színházat, Lanford Wilson: KÉRETIK ELÉGETNI című darabjával.

Márciusban pedig, a fentebb már említett, táncszínházi előadást.

„Kéretik megnézni”!    

(Kéretik elégetni - video-részlet YouTube oldalunkon!)

Szegvári Menyhért

2012.02.23.                                                             

  Nagyszerű, felemelő érzés volt (február 10-én), zsúfolt ház (mintegy 50 ember) mellett megnézni VÁRNAI SZILÁRD színművész és CZEIZEL  GÁBOR rendező előadását, „A magam asszonya vagyok” című monodrámát a Földszint 2. Színházban!
  Nem csak azért, mert egy nagy tehetségű (bár idehaza kevésbé ismert) színművészt láthattunk brillírozni, aki felmutatta a szakma minden csínját-bínját, az átváltozás gyönyörűségét, a koncentráció és felszabadult játék minden elemét, mindezt 130 percen keresztül, egy pillanatra sem hagyva ellankadni a rövidebb előadásokhoz szokott nézőket, humorral, drámai erővel, és érzékeny, finom ízléssel, hanem, mert ezekért az órákért érdemes élni.  Amikor szórakozni és elgondolkodni emberi sorsunkon, történelmünkön egyaránt lehet és érdemes. Ritkán látni ennyire, minden ízében kidolgozott, mélyen értelmezett színházi előadást. Ezért éri meg színésznek lenni, a mai színházi világ sanyarú helyzete ellenére, és ezért érdemes színházat „gründolni”, még ha az pusztán egy lakás néhány négyzetmétere is. Sajnálhatja minden színházszerető egri polgár, aki most nem láthatta. Reméljük, módunk lesz ismét idecsábítani őket, tekintet nélkül szegényes lehetőségeinkre.
  Két dolog biztos. Két hét múlva (február 24-én) VÁRNAI SZILÁRD ismét köztünk lesz, immár, mint a KoMóD Színház rendezője, a „Kéretik elégetni” című (szintén amerikai), többszereplős dráma bemutatója alkalmából. Én, a tegnapi élmény miatt, biztosan jelen leszek, és ajánlom mindenkinek, aki teheti, nézze meg, már csak abból a kíváncsiságból fakadóan is, hogy mint rendező, mit képes még adni nekünk.

Köszönjük Szilárd, köszönjük Gábor! Viszontlátásra nálunk!

Szegvári Menyhért

2012.02.11.
 

  Február nem csak a saját repertoár, de a vendégjátékok hónapja is a Földszint 2. színházban!

                          

  Nyitányként Mándoki Ferenc (Fecó) tartott estet 2012. 02. 3-án. Először történt ezen a helyen, hogy egy énekes-gitáros előadó lépett föl nálunk, olyan, akit az egri fiatalok egy része ismerhet klubokból, szabadtéri előadásokból. Szövegírója Jónás Péter, az egri színház volt dramaturgja (most Kölnben él és dolgozik, nekünk irodalmi-dramaturg segítőnk), aki szeretettel és nosztalgiával emlékezik kettejük összetalálkozásáról, ami az egyetemi éveikben történt. Dalaik is ezt az időt, mentalitást tükrözik, azok hatását, akik akkoriban megtermékenyítették a magyar zenei életet (Cseh Tamás, Hobó, Kispál, Quimby…).
  Ezt a bemutatkozást nem csak az akkori fiataloknak ajánlottuk, a maiaknak is, és persze az idősebb korosztálynak. Elgondolkodtató dalok szólaltak meg, melyekről utána (kis evés-ivás keretében) jókat lehetett beszélgetni.

2012. február 04.
                                                                      (Szegvári Menyhért)       
    

Január 13-án nálunk Egerben, a Földszint 2. színházban, a Merlin Színház vendégelőadásában Holler Márta játszotta Vedrana Rudan Fül, gége, kés című regényéből készült monodrámáját, melyet Dávid Zsuzsa rendező és maga az előadó állítottak össze.
   Szégyellem, de sem a regény szerzőjét, sem Holler Mártát nem ismertem előtte. Bár utóbbi esetében talán nem is olyan nagy szégyen, hiszen a művésznő pályája legnagyobb részét Németországban gyakorolta. Kár. Amit láttunk, hallottunk tőle, az frenetikus volt. Akik bejutottak tanúsíthatják. Azt is, hogy lehet - mint ahogyan azt előre sejtettük - színpad nélkül, minimális technikával, csak az előadó(k) tehetségére alapozva kitűnő színházat csinálni, persze, ha az anyag is ilyen kiváló, mint ez volt.
  Örülök, hogy 40 ember itt Egerben láthatta, és remélem, ők is így gondolják. A visszajelzésekből úgy tűnik, igen.
  Magáról az előadásról nem szólok, nem az én műfajom a színházi kritika, csak mint régi színházi ember írom ide: felemelő érzés az olyan előadás, ahol a mai életünkről, a minket körülvevő, sokszor érthetetlen és értelmezhetetlen világról ennyire hiteles, őszinte, mélyről jövő vallomást látni-hallani, sokszor nevetve, sokszor torokszorító fájdalommal, megdöbbenéssel figyelve azt. Ez a mű mindenkit megérinthet. Vagy így, vagy úgy. Senkit nem hagy közömbösen, ezt bizton állíthatom.



  Természetesen meghívtuk a művésznőt, ha jól érezte itt magát, ismételje meg - akár többször is - nálunk. Örömmel fogadta a meghívást, úgyhogy a közeljövőben másoknak is lesz alkalmuk megnézni ezt a kivételes előadást, ezzel a kivételes tehetségű színésznővel.
  Várunk akkor is mindenkit szeretettel! (A képeken az előadás utáni beszélgetés Dávid Zsuzsa rendezővel és Holler Mártával)

2012. január 14.

Szegvári Menyhért        

  Nem volt időm rendes naplót írni, pedig hogy megígértük egymásnak, hogy majd munkanapló és jegyzetek… aztán az élet felülírta, mint mindig.
  Emlékszel, még megírtad, hogy „belaktuk a lakást”. Október 29.
  Aztán csak próbáltunk, próbáltunk, próbáltam tanulni, Te mindig előbb odaértél délelőtt, mint én, volt, hogy az Imbiszben találkoztunk. Neked őszis cappy, nekem kávé… mindig Te fizetted (mégiscsak magasabb a nyugdíjad) és sokszor már csak azért ücsörögtünk ott, az üres poharak felett, hogy ne kelljen elkezdeni a próbát. Mert nehéz. És az ember óhatatlanul a megúszásra törekszik. Persze csak addig, míg be  nem ér a próbaterembe.  Aztán ebédszünet és én mindig hagytam, hogy ne gyere vissza, nekem úgyis tanulnom kell még, nyugodtan maradj otthon. Már nem engedném. Nem kellett volna ezzel a szereppel és a rossz kedveddel magadra hagynom, de olyan természetes volt, hogy tudjuk, mit akarunk, végre kinyíltak a mondatok, a helyzetek, menet közben megoldódott egy rakás kérdés. Én éjszakákon át facebook-oztam, szerveztem a közönséget, reklámot stb…, te a sajtóleveleket, és  félóránként rám telefonáltál, mert nem volt türelmed leírni, ami eszedbe jutott. Képzelem a telefonszámládat… Aztán folyton aggódtál, hogy miért nem alszom már, reggel próba… mint az oviban.
  Nagyon lassan tanultam meg a szöveget, talán már öregszem… és most elárulom, nem is szerettem eleinte, csak láttam, mennyire fontos ez Neked. Aztán beszéltünk és beszéltünk és mondtad és mondtad és egyszerre kirajzolódott az én Winnie-m, milyen üres volt eleinte… azt hittem soha nem kel életre. Talán akkor először, mikor megjelent Willie, az élőlény… Nem is jó visszagondolni, mennyi tévút jut egy ilyen próbafolyamatra. Ami pedig sokkal rövidebb volt, mint amihez szoktunk.
  November 10-én csináltunk egy főpróbát, négy néző plusz Protovin Pisti és Szilágyi Laci.
  Egy néző elrohant a vége előtt öt perccel. Mulatságos volt, bár akkor megijedtem, hogy esetleg ez tendencia lehet, fel kellene készülni, mi van, ha nem tetszik majd a nézőknek. Erre azt mondtad: Ez itt a te lakásod, a te szereped, ez itt a te „színházad, meg az enyém” azt játszunk, amit akarunk.
  És igazad lett. Szemtelen magabiztossággal ezt gondolom minden előadás előtt: ez itt a miénk, ezt csakis mi tudjuk így… Pedig azóta nem játszol.
  A bemutató előtt ötre jöttél, én háromra, mert a levest ott kellett összeraknom. Nem írom le, miket gondoltam, miközben főztem, krumplit pucoltam és már régen a szereppel kellett volna foglalkoznom, de még mindig volt mit tenni, habarás, mosogatás… jó dolog a vendéglátós színház, de nem könnyű, ha az egyik  főszereplő a séf. Már öt óra és még mindig nincs kész a leves, összemondtuk a szöveget, a végre kész legényfogó levesből beléd tudtam tukmálni két kanálnyit – egyed, ha már ezt rendelted – és megérkeztek Protiék, a Tv, a Duna TV, az egri Barátnők, akik tüneményesen bejelentkeztek, hogy szívesen segítenek vendégeket kalauzolni, kabátot letenni, bekísérni stb… óriási káosz kezdett kialakulni, hát jobbnak láttuk, ha elbújunk, Géza átvette az irányítást, mi elmentünk reszketni. (Te szó szerint, hiszen beteg is voltál, meg a jelmez is csak a saját bőröd)
  Itt most az előadásról kellene írnom, de arra nem emlékszem, nem tudom felmérni. Bizonyára tisztességes volt. Aztán interjú, felvétel stb… hajnalig beszélgetés és poharazás.
  Sokan voltak, sokan maradtak a végén egy puszira csak, egy pár mondatra. Nagyszerű volt, mert épp olyan volt, ahogy elképzelted. Aztán elbúcsúztunk, vagy talán nem is… és mindenki ment a dolgára, haza a saját lakásába. Te már tudtad, hogy nem jössz többé, de én nem vettem észre. Másnap csengettem, vittem ebédre a levest és nem engedtél be. És nem értettem meg, hogy ez már az, itt Te már letetted a pontot. Mondhatom, szép kis barát vagyok… most már látom, így visszamenőleg, nem történhetett másként. Ördögi dramaturgia.
  De egy percig nem jutott eszembe, hogy az előadást lemondom. Az lett volna az igazi gyávaság. Azóta hallom, miket beszélnek, hogy micsoda disznóság, hogy nélküled is tovább játszom, ez aztán szeretet, jegyzik meg gúnyosan, hát igen, ez az igazi szeretet, abban biztos vagyok. Itt minden azért történik, hogy ha kijössz, legyen mit folytatni, hova menni és nem hagyhattam azt a rengeteg munkát füstbe menni. Géza mindenben remekül segít. Nem csinálunk úgy, mintha színész lenne, a díszletet felemeltem és mögötte érzékelhető egy élőlény, időnként a fej, a kalap a zsebkendő, a végét a „nézés” nélkül kell megoldani, úgy egyáltalán a vége még színésznek sem lenne egyszerű, mint ahogy Te is küzdöttél vele. Mennyi fér bele, hogyan is kellene megszólalni…
  Olyan, mintha már egy év is eltelt volna azóta. Pedig még csak…”csak„… négy hét. Pénteken már az utolsó Beckett idén, januárra is be kellett tennem egyet, mert nagyon sok a jelentkező, szerencsére. Titokban remélem, hátha már azt Te játszod, de ha nem, hát úgy is jó. Majd elővesszük egyszer, mikor egészen rendbe jössz.
  Biztosan jókat somolyognál a bajszod alatt, ha látnád, hogyan érkeznek a vendégek, hónuk alatt bor, süti, a végén körbe ülnek, eldumálunk mindenféléről, rosszabb esetben kint ragadok a konyhában, konyhabuli…. de úgy látom, elértük, amit célul tűztünk. :))
   A második előadáson forralt bor volt és 100 palacsinta – nem vagyok normális , egész napi munka.
  A harmadik előadáson mákos kalács, diós csiga, forralt bor, de a barátaink rengeteg mást is elővarázsoltak.
  A negyediken pogácsa, forralt bor, de kaptunk rengeteg sütit, Elvira néniék sajttálat is hoztak, valódi piknik volt. :))
  Pénteken megint pogácsa, forralt bor.
  Talán a héten még a darabról is befejezem az írásomat. Most megyek, kilesem a Mikulást, hátha jön…

2011. december 5.

   Nem tudom, emlékszel-e, mikor M. Horváth Jozsóval ordítottunk az ablakod alatt - Menyus, gyere, leeee! –, Jozsó utánozhatatlan hanglejtésével. És Te -  a szintén  utánozhatatlan, kicsit nyers, kicsit elutasító hangon, de épp annyira, hogy érezhető legyen, mindjárt jövök ám… - visszamorogtál:  - Minek? –  Persze nem tudtuk megmagyarázni és nem csak az állapotunk miatt. Jozsó kivágta magunkat a problémából: - Mert szeretlek. Miért szeretlek, hát szeretlek, mert szeretlek. Gyere le Menyus.
   És lejöttél.
  Most én nem tudok segítségül hívni ilyen visszautasíthatatlan pártfogót, hogy együtt kiabáljuk Neked valahova, ahol hajlandó vagy meghallani: - Gyere le!
   És nincs a kezemben sem érv, hogy érdemes, sem ígéret, hogy jobb lesz ám, mert mindjárt megjavul minden, de hát szeretlek, mert szeretlek. Mert egyedül nem megy. De az is fáj, hogy megy ám, csak minek. (Emlékszel, épp a napokban beszéltük, azért nem utazik az ember egyedül, mert nem tudja az élményt kivel feldolgozni, akkor meg minek. Már megint egy minek és megint nincs válasz.) Igaza van Beckett úrnak, nem sok értelem szorult a mindennapjainkba. „Mindig minden ugyanaz, soha semmi nem változik, minden egyre különösebb.”  És persze ez nyomasztó, még nekem is, aki tudod… Néha úgy érzem, hogy az a rengeteg életerő igazságtalanul szorult belém, biztosan véletlenül nekem adták a részedet. És nem találom a módját, hogy visszaadjam.
  Hát most mást nem tehetek, mint hogy megpróbálom rekonstruálni a „földszint 2” néhány napját, addig is kihúzom azt az időt, amíg visszatérnek a szavak, amíg újra hajlandó leszel letolni, amíg újra kisüt a nap, amíg meg nem kérdezed, mikor lesz a következő előadás, amíg újra el nem kéred a vendéglistát, hogy lásd, hányan kíváncsiak ránk.
  Ez a felület a naplóbejegyzéseinknek készült. Az idők folyamán rájöttünk, nem jut idő mindenre.
   Napló? Legfeljebb utólag.
  Rengeteg munkával járt, mire létre jött az előadás, mire végre meg tudtam tanulni a szöveget, mert ugyebár, művészet ide vagy oda, élni is csak kell közben.  Szerintem. Ez a mellékes körülmény úgy tűnik szükséges ahhoz, hogy hetente egyszer együtt utazzunk a vendégeinkkel és utána együtt feldolgozzuk az élményt. És lehet, hogy nem jutunk el sehova, de segítünk egymásnak, hogy könnyebben múljanak a napok és fel tudjuk fedezni magunk körül azt az egyetlen élőt… aki lehet, hogy csak egy gyengén sikerült tréfa, mégis tovább örökít valamit, amit életnek hívunk. És nem keres értelmet, nem szomorú és nem vidám, csak van és tart a lába között egy pirinyó fehér labdacsfélét.
   Kicsit nehezen fogom szaporítani a naplóbejegyzéseket, mert bár ésszel tudom, nincs miért sírni, valami mérhetetlen fájdalom örökösen rángatja a szempillám, az orromból húzkod elő valamit és a „belső tenger” belehullámzik a látóképességembe. De ne félj, meglesz.

Erika

2011. november 20. és 21.